Aki Pécsre csábítaná Ingmar Bergman lányát

Kultúra

Méhes Károly író-újságíróval beszélgettünk (2011-ben megjelent) Hegymenet című könyvéről, munkáról, olvasásról és sok másról.

– Ez a kötet – melynek fókuszában a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban diákként eltöltött négy év áll – nem az első az önéletrajzi írásai sorában. Mi alapján válogat, szerkeszt? Hogyan tud dönteni arról, mi tartozik a nyilvánosságra?
– Kizárólag a megérzéseim szerint, más külső kontroll – ebből a szempontból – nincs. Az évek multával persze átértékelődnek a történetek, események. A könyv nem lineárisan, sokkal inkább mozaikszerűen építkezik.

– Sokszor hallani arról, hogy milyen jó kibeszélni magunkból egy történetet, hiszen azzal talán könnyíthetünk a lelkünkön. Van ilyen vetülete is a leírtaknak?
– Igen, hiszen mindjárt elsőben egy jó barátommá lett fiúval – aki a könyvben Molter névre hallgat – nekiálltunk vegzálni egy másik osztálytársunkat, minden különösebb ok nélkül. Később több pajtásunkat is bevontuk ebbe az alantas játékba, amely szinte mozgalommá vált. Akkoriban tanultunk a helótákról, akik az ókori görög társadalom legalacsonyabb szintjét jelentették. A szerencsétlen fiút ezzel a szitokszóval illettük (helóta), fizikálisan sosem bántottuk, viszont intellektuális szinten minden követ megmozgattunk a lejáratására. Ezt a történetet is megírtam. Nem a feloldozás vagy a bűnbocsánat miatt, csak a tárgyilagosság kedvéért. Az említett „Molter” nevű szereplő miután olvasta a könyvet, megkeresett, és megjegyezte, amit leírtam, minden részletében megfelel a valóságnak.

– Mi lesz a folytatás?
– A nemzedékem számára a rendszerváltozás meghatározó élményt jelentett. Egész gyermekkoromban azt hittem, hogy semmilyen politikai átalakulás nem várható. 1983-ban érettségiztem, majd két évig dolgoztam. Amikor 1985-ben bekerültem a pécsi egyetemre, már Gorbacsovnak hívták az SZKP főtitkárát, megkezdődött a glasznoszty és a peresztrojka. Tehát egyetemista éveim alatt indult el a végső erjedés, a rendszer akkor omlott össze. Erről az időszakról is szívesen írnék, s ezzel a kötettel lezárulna az önéletrajzi sorozatom.

Hegyi pillanatfelvétel a Hegymenet szerzőjéről (fotó: meheskaroly.hu)

– Jelenleg a Zsolnay Kulturális Negyedben dolgozik irodalmi rendezvények szervezőiként, szövegíróként. Nem volt ez hatalmas váltás a korábbi életformája után, amikor a Dunántúli Napló kulturális rovatában ténykedett? Nem jelentett az előző munkája több alkotói szabadságot?
– Nem, hiszen itt sem érzek semmilyen kötöttséget. Az utolsó időszakban az újságnál egyre kevesebb munkatárs lett, az önálló kulturális rovat megszűnt, és a kultúráról szóló cikkekhez rendelkezésre álló felületek drasztikusan, szinte minimálisra csökkentek. Szerencsére jut időm az alkotói tevékenységre is, heteken belül jelenik meg a 2001-2012 közötti időszakban írt műveimet tartalmazó Röntgen című verseskötetem.

– Irodalmi vénájú és kapcsolatrendszerű emberként miben látna előremozdulási lehetőséget a Zsolnay Negyed számára a saját területén?
– Az irodalom rendkívül nehezen eladható művészeti ág. A könyveket nemcsak dekódolni kell, hanem olvasni is. Hiába hozunk Pécsre nagynevű írókat, az ő nevük csak azok fülében fog ismerősen csengeni, akik már találkoztak az adott szerzők műveivel. Nagy ösztönzést jelent számomra a Művészeti Kar közelsége: a hallgatókkal már többször tárgyaltunk arról, hogy az irodalmi alkotások miként egészíthetők ki festményekkel, zenei művekkel, s lesznek ezáltal sokkal jobban eladhatóvá, befogadhatóvá. Majdnem mindenkinek, az ország más területén élőknek is van valamilyen Pécs-képük, -élményük, ezt ki lehetne aknázni.

– A Pécs2010 EKF programban igen sikeres kezdeményezésnek bizonyult az ön által megalapított, s azóta működtetett Writers in residence program. Ennek keretében a világ számos pontjáról érkeztek nagyszerű írók Pécsre, hogy egyhónapos tanulmányútjuk során a városról megírják benyomásaikat. Lesz folytatása a rezidensprogramnak?
– Nagyon szeretném, ha így lenne. A könyvkiadókkal folyamatosan tárgyalok arról, hogy miként tudnánk hatékonyan együttműködni. Nem minden előzmény nélkül, hiszen Ljudmila Ulickaja pécsi látogatása is több kiadó együttműködésének keretében történt meg. Nagy tervünk, hogy Linn Ulmann-t – Ingmar Bergman és Liv Ulmann lányát – is Pécsre csábítsuk legalább néhány napra. Decemberben tárgyalok vele a részletekről.

– Az okostelefonok és az e-könyvek korában újból fellángolt a szakmai vita: megszűnik-e a Guttenberg-galaxis?
– A kérdést, illetve felvetést túl drámainak tartom. Az írók a jövőben is megírják majd műveiket. Hogy azok milyen formában kerülnek a nyilvánosság elé 5-10 év múlva, azt nem láthatjuk előre. Egyáltalán nem tartom feltétlenül ártalmasnak vagy rossznak, ha egy idő után az 500 évig megszokott nyomtatott, bekötött forma helyébe valami új lép. Mi még ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amely a hagyományos könyveken nőtt fel, hosszabb szövegeket már nehezen olvasunk a képernyőn. Az új generációnak pedig már ez lehet a természetes. A lényeg az, hogy legyen szándék az olvasásra. Ha ez megvan, addig nincs baj.

Gerner András