Marsalkó Péter fotómúzeumot alapítana Pécsett

Kultúra

Könyvbemutató és önálló kiállítás: eseménydús hetet zár Marsalkó Péter fotóművész, akivel sok más mellett a pécsi fotóművészek közötti feszültségekről beszélgettünk.

Ha kicsit viccesen szeretnénk fogalmazni, akár azt is mondhatnók, hogy Marsalkó-hét van Pécsett. Hétfőn mutatták be a Focus csoport tevékenységét elemző reprezentatív kötetet, ma (november 9-én) pedig önálló kiállítása nyílt a Nappaliban. Elégedett lehet...
– Az is vagyok! Sosem voltam ilyen sikeres, mint manapság. A Focus csoport élt és élni fog, akárcsak én. A fotóművészetben komoly terveim vannak, amelyet szeretnék megvalósítani. Szívesen alapítanék egy olyan fotómúzeumot, amely hasonlatos a budapesti Mai Manó Házhoz. Fontos volna az új fotósnemzedéket segíteni, s egy állandó kiállításban tisztelegni az élő és már elhunyt pécsi fotóművészek előtt. Nemzetközi kiállítások sora (Berlin, Graz, München) tanúskodik arról, hogy akad egy olyan közeg, amelyet foglalkoztat, hogy Pécs milyen értékeket képvisel a fotográfiában. Egyik korábbi asszisztensem, Lőrincz Gabi Münchenben él, és fiatalokat támogató művészeti menedzsmenttel foglalkozik, és említhetném tanítványomat, Rédling Hannát, aki immár a Képzőművészeti Egyetemen folytathatja a tanulmányait.

– Amikor elkészül egy olyan reprezentatív kiadvány, mint például a Focus csoportot bemutató könyv, akkor óhatatlanul felmerül, mi kerüljön bele, mi maradjon ki belőle. Ebben az esetben ráadásul hat alkotó életművéről van szó. Voltak-e konfliktusok a szerkesztéskor?
Kincses Károly, a kötet szerkesztője kiválóan fogalmazott, amikor kimondta: a Focusban nincs főnök. Nyilvánvalóvá tette, hogy szerkesztői feladatai miatt ő maga sem szeretne főnökké válni, szereti, tiszteli a Focus csoportot, de a tevékenységünket kívülről, megfigyelőként szemléli. Szelektálta az általunk átadott képeket, a válogatásba egyikőnk sem szólt bele. Nem befolyásoltuk a munkáját, és a döntéseit minden ellenvetés nélkül elfogadtuk.

Marsalkó Péter: "mesterekre mindig szükség volt"

– Amikor a Focus csoport tagjainak eseményein járunk, feltűnik, hogy önök hasonlóképpen gondolkodnak a művészetről. A fotós szakma Pécsett mégis gyakori feszültségektől, villongásoktól terhes...
– Ez elsősorban generációs konfliktus. Egy nem kellő tudással, tapasztalattal, szakmai háttérrel rendelkező fiatal nemzedék követeli a helyét a piacon és egyáltalán a pécsi művészetben. Már korábban is mondtam, hogy miként egy időtartamra főépítészt választanak, ki kellene nevezni egy városi főfotográfust. Pécs Európa Kulturális Fővárosa volt 2010-ben, ez a rang kötelez. Nem volna szabad hagyni, hogy nem megfelelő, sőt kifejezetten silány minőségű fotókat kiállítsanak. A lektorálást, s az azzal járó konfliktushelyzeteket fel kellene valakinek vállalnia, ez komoly minőségi előrelépést hozna. A világ leghíresebb portréfotósától, Yousuf Karshtól megkérdezték a hetvenedik születésnapján, hogy miként lehet a legjobban lefényképezni egy embert. Ő azt válaszolta: még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy konkrét választ adjak. Ma 17-20 éves „sztárok” igen magabiztos hozzáállással nyomulnak olyan fotószettekkel, amelyeket például én meg sem engedhetnék magamnak. Mesterekre mindig szükség volt, és ma sem nélkülözhetők.

– Beszéljünk néhány szót a Nappaliban megnyílt kiállításról is! A megnyitón látványos performance keretében odaírta a nevének hiányzó betűit két fotóra, melyek addig csak a monogramját tartalmazták. Mikori alkotásokat láthat most a közönség és miben különleges ez a tárlat?
– 1982-ben készítettem ezeket a képeket, és eddig még nem kerültek nyilvánosság elé. Nem én válogattam a fotókat, hanem ezt a lehetőséget átadtam az új huszonéves nemzedék azon tagjainak, akik értékítéletében teljesen megbízom. Párizsból megkeresett egy cég, amely interneten fotóművészek képeit árulja azzal, hogy érdeklődnének hogy az 1981-es fekete-fehér maszksorozatom iránt. Ezt a szériát a Mecseki Fotóklubban annak idején kizsűrizték, akárcsak azt a fényképet, amellyel megnyertem az Esztergomi Fotobiennálé portrékategória fődíját vagy azt, amellyel Lahtiból a Nemzetközi Fotókiállítás fődíját vihettem haza.

– Egy „kicsit” szigorú zsűri lehetett...
Nagyon erős volt a mezőny, amelyben dolgoztam. Cseri Laci, Csonka Karcsi, Harnóczy Örs, Kálmándy Feri, és még sorolhatnám... Akkoriban Pécs minden művészeti ágban ilyen színvonalon működött. Jó volt az életem, olyanok közelségében dolgozhattam, akiket nagyra becsülök, akik látják, ha rossz vagy jó munkát teszek le az asztalra. Tőlük sosem veszem rossz néven, sőt el is várom a kritikát.

Gerner András